Míg élem bolondos kis életemet napról napra többet tanulok. Amit ma megdughatsz, ne halaszd holnapra. A megfeleléstől való félelem pedig legalább akkora baromság, mint a túlzásba vitt romantikus vígjátékok. Továbbra is csak egy bohóc vagyok az élet porondján. Énem egyik felét mutatva rettegve rejtem lelkem mélyét, borzongva a gondolattól, hogy magamra maradok. Félre ne értsetek, nem egy szerepet játszom, magamat adom, szimplán vannak ajtók, amiket nem nyitok ki. Bár lehet ez lenne a jó, kitakarítani ezeket a szobákat. Egyet biztosan tudok, a letört és letargiába taszított férfitől senki sem lesz nedves. Vagy.. 
Ez már az én keresztem.

"…Majd ismét felriadtam álmomból. Oldalra néztem, hogy rájöjjek, ez álom vagy valóság. Ott aludt mellettem hátat fordítva, betakarva. A Tv fénye és halk adása ismét csak azt bizonyította, hogy ez a valóság. Majd 2 perc múlva azon kaptam magam, hogy a város főterén állok és az embereket figyelem, miközben lassan égő cigarettám füstje megfolyt. Egy alakot láttam kitűnni a tömegben. Engem bámult, arca nem látszott és fekete szövet kabátot viselt. Közelebb mentem hozzá, majd a hasamban szúró fájdalmat éreztem. Kezeimmel próbáltam a kellemetlen érzést elnyomni, térdre estem és arra lettem figyelmes, hogy nem csupán fáj, de vérzik is. Valaki hasba szúrt. Majd felnézve az arctalan egyén előttem állt, késsel kezében. Ismét felriadtam és Évit keresve próbáltam tudomást szerezni arról, hogy ez megint csak egy elbaszott álom vagy a valóság. Nem sokkal később, újra tudattalanul kerestem a jeleket, álmodom-e vajon vagy sem. A választ hamar megtudtam, hisz amint megbizonyosodtam, hogy ébren vagyok, felriadtam. Tévedtem.
-Úristen, ez is álom volt. Gondoltam magamban, izzadva, zihálva.
Az ötödik alkalom után nem tudtam eldönteni, mi valóság és mi nem.
Újfent arra lettem figyelmes, hogy emberek között vagyok, de most más volt a helyzet. Most már tudatomnál voltam és tisztában voltam vele, ez egy újabb elbaszott álom. Kutakodtam, figyeltem és próbáltam rájönni, hogy miért is történik mind ez velem. Egyszer csak feltettem a kérdést. “Ti a tudatalattim kivetülései vagytok?”
Hirtelen mindenki megállt és rám nézett. Figyelemmel követték minden mozdulatom,majd rám vetették magukat. Megint felriadtam. Már tudtam, hogy ez az igazi valóság. Ki kelve ágyamból, ablakot nyitottam és rágyújtottam Évi cigiére. A holdat néztem, mely épp oly teli volt, mint tököm, egy ilyen rémálom sorozat után. Egyetlen egy kérdés foglalkoztatott. A tudatalattim, miért akarja ily bőszen vesztemet ?! Kínok közötti bukásomat ?!
Majd cigarettámat elnyomva, vissza feküdtem a lány mellé és ismét ott voltam a tér közepén. “

Frissen főzött kávé illata nyomja el a tegnap este szagát és tűnődök el azon, hogy hova tartok. Hosszú idő óta kezdek egyenesbe jönni, az itthoni légkör nyugtató, kezd megjönni az eszem és társaságom is mindig akad. Ez utóbbi jól hangzik, de úgy érzem lelkemet kínzom. Lassan megfolyt a parttalan muffmocsár, Rá vágyom, de azon kapom magam, hogy bőszen bókolok hölgyek egész skálájának, majd jön a reggeli macskajaj és a felismerés, hogy végig rajta jár az eszem. Próbáltam keresni valakit aki helyettesíthetné az űrt amit maga után hagyott, valakit aki megszüntetné ezt a kínzó érzést. Mióta elment, majdhogynem falba vésve számolom a napokat amikor is újra láthatom és reménykedve gondolok bele, hogy Ő is így gondol rám, hogy majd osztozni fog az érzésben. A legrémisztőbb az egészben, hogy ilyen rövid idő alatt bódított meg, napról napra csak elbűvöl. Már csak az a kérdés, hogy ez számomra gyengeség vagy számára erény.